Freedom

a világom

Amióta tetoválással foglalkozom, szinte csak jót kaptam "tőle". Megtaláltam önmagam. Magabiztosabb lettem. Sok embert ismertem meg általa, akikkel egyébként lehet, hogy sohasem beszélnék. Belső tartást ad, mert már tudom, hogy ki vagyok. Felfedeztem azt az eszközt, amivel a legjobban ki tudom fejezni önmagam legbelső részét. Mielőtt beléptem volna ebbe a világba, nem tudtam, merre tartok, nem tudtam, merre kellene mennem. Mindig is az életem része volt a művészet, de nem elégített ki csupán csak a rajz. Kevés volt. Belekóstoltam az ékszerek készítésébe, graffitiztem, írtam, táncoltam és persze, mindig is rajzoltam. De ezek közül egyikre sem tudtam azt mondani, hogy igen ez AZ. Éreztem, hogy nem teljesen passzol rám, mint amikor egy ruhát felvesz az ember, és érzi, hogy nem rá szabták. Évekig ide-oda kapkodtam (közben más, nem a művészetekkel kapcsolatos dologba is belevágtam), de belül kétségbe voltam esve, hogy nem találom... És akkor jött "Ő". És mintha hirtelen minden kitisztult volna. Abban a pillanatban, ahogy megismertem a tetoválás világát, tudtam, éreztem, hogy ez az, ami hiányzott, ezt kerestem. Mint amikor egy kirakós játék darabjai a helyükre kerülnek, és meglátod a teljes képet. Amennyire rajtam múlik, ezt soha nem fogom feladni, senki és semmi kedvéért, mert akkor az énem egy nagyon fontos és markáns részét adnám fel, amibe lelkileg belepusztulnék. 

Tisztában vagyok a hátrányaival. Az előítéletek, a megkülönböztetés, az, hogy valószínűleg lesznek olyan emberek, akik emiatt rossz szemekkel fognak rám nézni. De tegyék. Mindig is más voltam. És én erre büszke vagyok. Vállalom ennek az állapotnak a negatív oldalát is. Megéri. Ezerszeresen. Nem a feltűnősködés a lényeg. Persze, élvezem, amikor megnéznek emiatt, de azért, mert szeretem valamilyen szinten megbotránkoztatni és felrázni az embereket. Valami olyat mutatni nekik, amin elgondolkoznak, még ha csak pár percre is, ami kizökkenti őket a megszokottból. Azzal, hogy teli vagyok tetoválva, nem csak azt üzenem a világnak, hogy más vagyok, hanem, hogy szabad. Amennyire csak szabad lehetek. És nem vagyok szuperhős, nem vagyok szent, csupán egy ember. De ha én képes vagyok erre, ha én képes vagyok szabaddá tenni magam, akkor ők is. Ennek a módja nem feltétlenül a tetoválás. Hanem az, hogy bárkik is vagyunk vállaljuk önmagunkat, még ha emiatt sok támadás is ér majd. Persze, értem én, hogy van, aki erre még nincs felkészülve, hogy van, aki fél a sok fájdalomtól. De legyünk őszinték: az, aki nem vállalja önmagát nem elsősorban attól szenved, hogy mások mit mondanának, ha tudnák, vagy emiatt milyen következményeket kellene elviselnie. Hanem attól, hogy megtagadja az igazi énjét. Hogy hazudik magának és másoknak. És igen, valamilyen szinten kell alkalmazkodni a minket körülvevő világhoz és emberekhez, és meg kell érteni, hogy van, aki bizony ezekre a dolgokra még nincs felkészülve. Nem kell minden konfliktushelyzetbe azonnal beleugrani, van, amikor érdemesebb elsiklani felette, vagy kikerülni. De belül az ember érzi, hogy hol a határ. Ami már önfeladás, azt nem szabadna engedni. Saját magunknak nem szabadna engedni.

Szembe megyek az emberekkel. Még azokkal is, akiket a legjobban szeretek, ha megpróbálnak rákényszeríteni, hogy másképp viselkedjek, mint ami én vagyok. Vannak határok persze. Nálam a határ az "élni és élni hagyni" mondat. El kell kerülni lehetőleg, hogy másoknak ártsak azzal, hogy az vagyok, aki. De amíg például azzal, hogy teli vagyok tetoválva, nem ártok senkinek, addig elvárnám, hogy ők se bántsanak engem, és hagyják, hogy szabadon azt tegyek, amihez kedvem van. Persze, nem szokták. De én bevállalom, hogy ezt kivívjam magamnak nap, mint nap. Szabad lettem. És ezt a szabadságot soha senki és semmi kedvéért nem fogom feladni.

Veszélyes vizeken evezek. Ezért pár száz évvel ezelőtt az inkvizíció például máglyán elégetett volna. A sors keze, hogy a 21. században élek, és nem akkor...

Ti erről mit gondoltok? Vannak esetleg ezzel kapcsolatos tapasztalataitok?